(orosz költők versei)
Alekszandr Puskin
A KÖNYVÁRUS BESZÉLGETÉSE A KÖLTŐVEL
Könyvárus
A versírás Önnek csak annyi,
Hogy kedvből asztalához ül.
Dicsőség lesz a hírt faragni,
A kellemest, mi szétrepül:
Már készen áll az új poéma,
Az agy gyümölcse, szép, nemes.
Döntsön tehát; a szó mit ér ma,
Művének ára mennyi lesz?
Múzsák és gráciák körében
Oly könnyedén fogant a mű.
Egy pénzköteg kiváltja éppen.
Az ügylet gyors és egyszerű.
Mért sóhajt hát? Elégedetlen?
Mi lelte önt?
Költő
Csak elmerengtem.
Emléke híven él, mikor
Még élhettem reményeimnek,
És gondtalan szaladt a toll,
A pénznél többet ért az ihlet.
Ott járt a sziklaszirt fokán
Lelkem, ködös magányba bújva,
S gyakran vendégem volt a múzsa
A képzelet vidám torán.
Ott hangom csillogott, akár
Agyam sok tarka látomása.
A Szép igézve jött felém
Az ihlet boldog éjjelén,
Bódítva könnyed szárnyalásra.
Elmém kigyúlt csekély okon:
Odvát a rét, a hold világa,
Viharba dőlt kápolnarom,
Anyók csodás meséje járta.
Egy ismeretlen démon ült
Játékkal töltött napjaimra;
Nyomomban folyton ott repült,
Furcsán dalolt e tompa kürt.
Mint forró, tűz vetette szikra
Égette dúlt, beteg fejem,
Hol furcsa képzetek buzogtak,
Beállva büszke jambusoknak,
Hihetve, köztük rend terem,
S tetszett a rímek násza roppant.
Bár volt nem egy riválisom:
Erdőn a szél s az ég haragja,
Dalos rigó, kit rejt a som,
Vagy szirtre tengervíz oson,
S a völgyek suttogó patakja.
Így folyt e munka csendesen,
De nincs, ki érti, senki sem,
Hogy lelkesedve majd elégtem.
A múzsák ajka szent nekem,
Nevükben alkudozni szégyen.
Mint kapzsi, néma börtönőr,
Kit gőg és büszkeség gyötör,
Őriztem csókjuk, mint ki félti.
A műveletlen többitől
Mátkáját védi így a férfi.
Könyvárus
De ábrándok helyett ma már
Hírnév kacsint naponta Önre.
A nép tolongva sorban áll,
El is fogyott sok drága könyve,
Míg mások férce, vers, regény,
Mi polcon olvasót remél,
Csak porfogó, nem vitte többre.
Költő
Azé a szebb, a boldog út,
Ki műve titkát rejtegette,
Ki földi bókra nem szorult,
Se kétes túlvilági kegyre.
Dicsőbb a csöndes lírikus,
Nem nyomja homlokát babérja,
Sötét zugon bár kínja néma.
Légy névtelen, ha sírba jutsz!
Csalóka álmaink sebére
A hízelgés talán az ír?
A műveletlenek szeszélye?
A tökfilkók keltette hír?
Könyvárus
E véleményét osztja Byron,
Zsukovszkij is mellette állt,
De kapkodta a nagyvilág
Mézédes művük tisztes áron.
Önnek csodás a helyzete:
A költő büntet és dicsőít.
Utódokon nyilazza le
A múlt sötét gonosztevőit.
A hősnek ő szerez vigaszt,
Corinnáért szolgát szalaszt,
Kithérán trónra jut szerelme.
A hírnév szép, de unja azt,
S a nő dicsőségért epedne:
Anakreón, ha dalra int,
Csak néki zengedezz, poéta!
Drágább a nyári rózsa, mint
Helikon illatos babérja.
Költő
Az ifjú még álmodni mer.
Mi esztelen gyönyör, sekélység!
Zajos csaták nyomán a szépség
Figyelmét hódítottam el.
Mosolygott már, arcomba nézett
S gyönyörtől csillogott e szem.
Ajkán a költeményem égett,
Mit félve sugdosott nekem.
Elég! Hagyjuk meg ifjainknak
A képzelgést, az éneket.
Az élet nékik oszt kegyet.
Mi már feledtük vágyainkat.
Mit érdekelnek ők? Ma már
Vadonban élek, csendesedve.
Lantom, ha néha zengedezne,
Köztük süket fület talál.
Fantáziájuk fésületlen,
Bámul csak minket, meg nem ért.
Nevetnek rajtunk önfeledten
Az Isten küldte ihletért.
Ha néhanap fejembe ötlik
Az ifjúság suttogta rím,
A bú heves szívemre ömlik:
Már szégyellem bálványaim.
Mi célra volt sok balga tettem?
Elmém zugát ki törte fel?
Agyam fennkölt eszméivel
Miféle lényt dicsőítettem?
Könyvárus
Költői indulat. Remek!
Örök titok marad bizonnyal,
Mi sújtja néma fájdalommal.
S ha épp egy dáma kérdi meg?
Netán e ritka szenvedélyre
Egyetlen hölgy sem érdemes,
Tán egyikük sem vette észre,
Hogy szépségén fogant a vers?
Nem válaszol?
Költő
Mért kell a lelket
Álmokkal megbolydítani?
Marcangoló emlékei
Meddő szavak. Kit érdekelnek?
Bensőm örök talány marad.
S talán a múlt feledhetetlen?
Éltem gyönyört? Hány szürke nap
Szorongtam csendben, s rejtegettem
Duzzadt szemem patakjait?
Azúr szemét a nyári égnek
Mely nő ragyogta vissza itt?
Pár boldog éj csupán az élet?
. . . . . . . . . . . . . . . .
No és... Az érzelmekbe font
Badar beszéd semmit se mond,
Akár ha gyermek hablatyolna.
De majd a szív eszmélni fog,
És búsan egyre azt dobogja:
Úgy lesz, miként a sors forog.
Gyűrt lelkem tán erőre kapna,
S ifjúvá lenne általa.
Friss álomként kerülne lapra
Költőkorom megunt dala!
Csak Ő érthetné furcsa versem
Homályba süllyedt képeit;
A szív a forrongó kebelben
Mint fáklya tiszta fénye int.
De jaj! Hiába minden óhaj!
Kár esdekelni gyönge szóval,
Eldobta Ő imáimat,
S az ég felé fohászkodó dal
Az Úr előtt sem ért sokat.
Könyvárus
Elnyűtték hát a nagy szerelmek,
Untatta pletyka, szóbeszéd,
S az ihletről lemondva rég,
Kitépte szívéből a verset.
Túllépve nagyvilág zaján,
Múzsák körén, hol mód a vadság,
Mi választása lesz?
Költő
Szabadság.
Könyvárus
Pazar. De azt tanácsolom,
Némuljon el, mert színigazság:
E század rossz kufár. Szabadság
Csak ott terem, hol van vagyon.
Dicsőség? - Folt a feslett ingen,
Poéta mellén tarka rongy.
Arany! Arany kell! Zengje minden!
Csak gyűjtjük, míg fejünkre rogy!
Ellenvetése lesz, gyanítom.
Nem egy urat már ismerek:
A mű, míg nincs a jó papíron,
Magukban forr és sistereg.
Csak fortyogott a sok nagy ötlet,
De mind kihűlt és megmeredt.
Hadd mondjam el sietve önnek,
A műre mily sors hárul itt:
Portéka nem lesz bár az ihlet,
A vers még attól árucikk.
Minek haboznánk? Itt az ajtó.
Sok olvasó már izgatott.
Boltom körül kering a sajtó,
S pár vézna költő itt meg ott.
Van tárgyéhes szatíragyártó
És van, kit szomjas lelke von.
S nekem, ki verset kér magától,
Lehull talán egy csöpp haszon.
Költő
Tökéletesen igaza van. Tessék, a kéziratom. Megállapodunk.
A fordítást lektorálta Hetényi Zsuzsa.
Makszim Amelin
VÉGTELEN ESŐVEL VER AZ ÉG...
Végtelen esővel ver az ég;
a bánat, mint megrepedt klarinét
fájón, zokogva búg megint,
oly mélabús dallamot komponál,
mely nyúlik, mint vékony pókfonál,
kedvéből többre nem telik.
Be van az ég gömbje tekerve
szürke és csöpögős lepelbe,
Arakhné boldog, ha fonhat,
bízom, egy szép napon megunja ezt.
Te, rőt rózsa, fekete kereszt,
hálói közt el ne sorvadj!
Ki ifjú nem volt, öreg se lesz.-
Ó, szent előrelátás! Ó, szent
jövőbe látás! - malasztok.
Kint eső véd, bent bú a jelmez,
halálod perce nem kegyelmez,
minden csodád elszalasztod.
Szvetlana Kekova
KÉT BESZÉLGETÉS AZ ÉLET ÉRTELMÉRŐL
1
Itt az ég törölközője. Itt a csermely. Ott a fák.
Újszülött – zokog, ha pőre. Angyal, ördög üt tanyát.
Itt a semmi szülte csillag. Ott a nap befonta hold.
Itt a lét, mely álmaimnak ébredő határa volt.
Mint a szél, üvölt a farkas. Égpalástot ölt a tó.
Isten árnyba bújt. Hatalmas úrfi lesz a csecsszopó.
Itt a fű növeszt szakállat. Ott egy ösztön űzte állat,
új szerepre fogta szárnya: lepke lett ma, églakó.
Ó, de reszketett szegényke, míg a féregarc lehullt,
lent, a puszta sárban élve, ült, vagy épp hason lapult?
Bamba volt, pofája kancsal. Élhetetlen és naiv,
s lám, ma mint egy égi angyal, úgy vigyázza szárnyait.
2
Itt a kés, a tiszta tálca. Nagykanál. Ebédre blöff.
Semmiség. A kín csak álca. (Torz beszéd, beszívta köd.)
Fényt borít az este leple. Kint az éj susog nekünk.
Szófonállal öltögetve léghuzatra hímezünk.
Itt a hófehér pelenka. Fogni sírva gyermekem.
Kelsz-e régi gondolatra? Tudsz-e még? Fizetsz nekem?
Hogy fizetsz? A csillagoknak ölbe hullt porát adod?
Lángja fúl a gyertyacsonknak; itt kering az angyalod.
Feldagasztja napjainkat Isten ujja, és legyint.
Puszta űrt emészt a csillag, éj-dadánk etette mind.
Fent gigászi főkötője holdat és napot beföd.
Bábuként forogni körbe élet és halál között.
Arcom érje tiszta harmat, angyal-árny, ha szembe jő,
gyönge szárnya eltakarhat, óvva, mint a szemfedő.
Leonyid Volodarszkij
RÉGI DAL ÚJ HANGRA
Zord esteken, ha nyit sok étterem,
Hol napjait felélte Blok,
Kigyúl a fáradt, szürke égperem,
Isten köröz hevülten ott.
Feszült a lég, az ég gyűrött, zilált.
Az Úr röpül, gyöngy homlokán.
Emészti vágy egy útitárs iránt.
Hol itt egy szép orosz leány?
Egy nőt a nagyteremből elragad.
Még rúzsozatlan arca friss.
Kedvére volna Bloknak is,
Oly szép, kiért egy sánta is szalad.
Hogy szárnyalhatna kedvesével Ő,
Ragyogna mind a tág orosz mező!
De itt, e szurtos asztalok között
Helyét a lánynak nem leled.
Vedelnek nyúlpofájú köpködők,
S vannak gyilkolni fegyverek.
Vannak macák, s van prosti épp elég,
Ki non-stop itt riszálja alfelét.
Balfékek közt henyél e lenge nép.
Jöhetnek bármi átkozott idők,
Ha itt az est, az éttermek fölött
Az Úristen röptébe fog,
S mint hajdanán megélte Blok,
Reméli látni kedvesét.
Danyiil Harmsz
AZ ÉG
Eljött a reggel. Trónusára
Felült a nap. Fehér a lomb.
Fény hull a kerti szilvafára.
Árnyék vetül, sötét korong.
A rádió delet harangoz.
A sarki újságos kiált.
Az ügyes hírlap szava hangos,
Megír egy napnyi krónikát.
Gyors híreket hasábba tömnek,
Már írva áll, hogy telt a nap.
Az esti lapban sok kis ötlet.
A sugárútra fény tapad.
Az emberek már sörben áznak;
A villamos már elrobog;
Már fénye huny a sok lakásnak;
Már ablakán az éj kopog.
Eljött az éj. Kábán szuszognak
Gondjuktól megvált emberek.
Fülük süket, behunyt szemük vak.
A testük könnyű és merev.
Az égen csillagok ragyognak;
Egy zöld levélke lengedez.
Távol tengerhabok csobognak;
A hegyről csermely csörgedez.
Kakas rikolt. Reggel van újra,
A nap lohol mögötte már.
Homályt terít a Brahmaputra.
Dús rétre hull jótékony árny.
Már hűs az ég szélfútta leple,
A por szálldosva hömpölyög.
Egy tölgylevél kering lebegve.
Fölöttünk már az ég dörög.
Pétervár zúg, akár a Néva,
Szél fújja körben erdejét.
Jupiter dúl. Villámkaréja
Mint kard ragyog. Kigyúl az ég.
Már mindent elborít a zápor,
A sűrű víz zubogva hull.
De ritkul már villáma távol,
A mennydörgés tovább vonul.
A nap ragyog, a szél eloszlott,
Az égtől forró lesz a föld.
Felszáll a víz mint páraoszlop,
S felhővé duzzad mind a köd.
És újból szörnyű ár pereg le,
S ragyog megint a napkorong.
Hol sír az ég, hol jó a kedve,
Hol jót mulatna, hol borong.