ANZIKSZ
(Változat)
Már látom ott a régi tájat.
Az ég ködét vitorla metszi el.
A rossz motor köhögve fárad.
Farol, zötyög felénk a messzi hely.
A fénysorompó végre enged.
Bár új a dal, mi lüktet és kopog,
Sok év nyarát idézi benned
A park, a fák, a villanó horog.
A strandoló remek statiszta.
A képeslapról újra itt a hegy.
Egy parkoló vidéki piszka,
A vászonért kiáltó színelegy.
Lejárt plakát lett felragasztva.
Kőbányait kínál a kocsmapult.
Időgép volna tán az Astra?
Vagy bőröndünkből jött elő a múlt?
KERESGÉLŐ
Most megvan az olló,
De nincs meg a kés.
Most eltűnt a dudor,
De itt van a rés.
Most megvan a partvis,
De hol van a kosz?
Most mély a medence,
De nulla a hossz.
Most nálam a gyógyszer,
De semmi se fáj.
Most tiszta az ablak,
De szürke a táj.
Most látom a távolt,
De bújik az itt.
Most mindenki sportol,
De senki se fitt.
Most görnyed a néni,
De nincs vele bot.
Most nevetni kéne,
De hol van az ok?
Most megvan a bérlet,
De nincs ide busz.
Most duzzad a léggömb,
De elfogy a szusz.
Most megvan az élet,
De nincs a halál.
Még száll a golyó,
Ami célba talál.
EZ MINDEN
Danyiil Harmsz halálai
Megy ez már szinte önmagától,
Mint nyolc után a hét. Sehogy.
Világra szült az inkubátor,
Az oxigén meg egyre fogy.
Sötétben írni minden éjjel.
Hurok szorul, sietni kell.
Egy fékevesztett vak szemével
A Szovjetunió figyel.
Az ihlet másfél évtizednyi
Feltételes kegyelmet ad.
Egy ablakból kiesni. Ennyi!
Vagy gondolj más halálokat!
Csak állsz, és azt se mondva, bikkmakk,
Iván baltával fejbe vághat.
Egy nagy tál főzelék kinyiffant,
Vagy épp csak nézed kint a fákat.
A szádból négyzetek potyognak,
És végre zárt osztályra visznek.
Hitvány a koszt, fogad, hogy ott hagyd.
Nem hallod végét már a viccnek.
Ledönt egy hír, egy szó. Az ótvar!
Kiáltasz, mint egy tátogó hal,
Kit most egy könnyű mozdulattal
Kiránt a sors vashorga éppen.
Agyő! Ez minden voltaképpen.
KETTEN AZ ÁGYON
Amíg mi ketten az ágyon..
Valahol emberre lőnek.
Rügy fakad éppen az ágon,
Elkel a félárú szőnyeg.
Amíg te itten a vállam...
Ázsia vad szele tombol.
Tönkremegy csendben az állam,
Bóbita, Bóbita rombol.
Amíg az ajkad az ajkam...
Kettesért izzad a gyermek.
Úszik a zsűri a bajban,
Nagymama nézi a kertet.
Amíg mi ekkora vággyal...
Dugóba kerül a város.
Mélynyomón szökken a lágy dal.
(Énekli Vámosi János.)
Amíg ma ordítva súgom...
Csóválja fejét az orvos.
Sikolt a vonó a húron,
S kitör egy tűzhányó, pont most!
Amíg te alélva nyögsz még,
Csók buja gyöngye a szádon.
S ki tudja, mi minden történt,
Amíg mi ketten az ágyon...
LEHETNE REND
Nem akarják tárgyaid a rendet.
Fellázadnak újból. Ne fáradj!
Pohárba a cukor beszárad.
Fogadkozol, belefásulsz. Nem megy.
Port kíván a heverő s a szőnyeg.
Széklábak metélik parkettád.
Más tokba kerülnek kazetták.
Rejtett sarkok örülnek a szőrnek.
Üveg piszkán novemberi árnyék.
Irataid buzgón átfutod.
Keresnél egy fontos dátumot,
De a naptár szeptemberen áll még.
Hetekig van szilánk, hogyha törtél.
Söprögetsz, de órák múlva csak.
Eldugul a mosdó, búg a csap.
Fejre áll a könyvespolcon Örkény.
Szobád soha szalonképes nem lett.
Káosz volt, és káosz megint lesz.
Mérgelődsz, de végül legyintesz:
Nem akarják tárgyaid a rendet.
TAVASZ MEGINT
Tavasz megint. Macskát fialt a pince.
Egy lomkupac körül vidám ruhák.
A sín alatt a Margit híd gerince
Ropogva éri el velünk Budát.
Rétest eszünk, becézi ajkainkat.
Tompítja szó a villamos zaját.
Orrunkba száll egy áruházi illat,
És andalít a fog között a mák.
Leszállunk. Fojt a füst, repedt a járda,
De zöld ruhában jön felénk a park.
Méhet vadít a gömbakác virága.
Még zsong a tér, de zümmögése halk.
Hajad lehull a víz fölé hajolva.
Fodrokra bomlik szét a délután.
Egy félbemetszett gyár tekint a tóra.
Mi lent való, fent képzelet csupán.
Csalunk tudom: az álmodók hibája.
Új képet rajzolunk kedvünk szerint.
Nem jó tündér igéje szállt a tájra,
Csak egy szemfényvesztő tavasz megint.
SZOFJA TOLSZTAJA BALLADÁJA
A földre hullott tincs utóbb kiserken,
S ragyog megint tarkóra font haja.
A gyermekágyi láztól megviselten
Magába réved Szofja Tolsztaja.
A csöpp kis állkapocstól fáj a melle.
Vonít a test, magából adni fél.
Nincs tejfolyó, csak néhány csöppnyi vér.
Hány pólya még, s ekként vajúdni kell-e?
Szolgálni, tűrni hajladozva.
Eltűnt a múlt, s belőle Moszkva.
Már ifjúságát eltemette Érte.
Ha sír egy újabb élet, felriad.
Elűzi még a háborút a béke,
Míg oszlopokban áll a kézirat.
Mit össze-vissza vet papírra Tolsztoj,
Tisztázni mindig ott a női kéz.
Ezerszer újra írni, és ha kész,
Tucat kötet tekint le majd a polcról.
Élet s halál papírba fogva.
Világhír vár a Rosztovokra.
S mi vár reám? Egy furcsa ízű eszme
Terhétől rogy Ljovocska asztala.
Tanát a józan ész fölé helyezte.
Zarándokhely lett házunk, Jasznaja.
A testi kéj, a pénz, mind ördögadta
Világi bűn. Elvetni szent dolog.
Haszonlesők, kétszínű csertkovok
Körében ül, s áldoz le lelke napja.
S míg hirdetett sok józan elvet,
Sokadszor is teherbe ejtett.
Aszályos év. Szomjazva küzd az élet.
Járvány kaszál csupán, a rozs kiég.
Bejárva mind az éhező vidéket,
Élelmet osztogatnak Tolsztojék.
Megannyi cél, hogy küzdjön és utazzon.
Egy misszió, mely összeköt megint.
Nyomdába vinni Lev regényeit,
Tárgyalni, mint valódi üzletasszony.
Segéllyé válhat minden oldal -
Így él az „átkozott” vagyonnal.
Úgy fáj a könny, csak szökne és rohanna.
Szegény Vanyecska arca mindenütt.
Vonatsínekre futni – volna Anna!
A fájdalom ma testi. Szinte üt.
Szél fúj a gyászba öltözött szobákba.
Ott messze fönt a gyermek otthona.
A bús anyát vidítsa zongora.
Sebére ír egy bánatos szonáta.
A másolásra szánt lapokra
Saját regényét írja Szofja.
A híres agg reménytelen szökése.
Egy állomás, vidéki, rossz tanya.
Függöny közén benéz, szemét a résre
Tapasztva áll, zokogva Tolsztaja.
Itt haldokolsz... Nekem tilos bemenni?!
Búcsúzni, térdre rogyni nem szabad.
A sín, a párhuzam ha megszakad,
Volt nincs idő. A küldetése ennyi.
Ki gyónjon? Dönthet Isten ebben?
A bűnös máig ismeretlen.